Naplemente

Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.

Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.

Ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi, a kutyának sem kell,

hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,

lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,

mint megvert szívre keserűség
mellére ül az egyedüllét,

szorongást és nem vágyat érez
ha hozzáér egy nő öléhez,

ha ölel - magának bizonygat,
bőrén jeges esők kopognak,

a nász utáni halk örömnek
egét elfüggönyzik a könnyek,

ki hozzábújik szánakozva
csupán csak magányát fokozza,

mert nem segíthet utcalány se
sorsán, s a bor és jóbarát se,

már önmagát se vallja végül,
nem lép tovább, csak tovaszédül,

mások elől kitér az utca-
zsivajgásban, falhoz lapulva,

munkája babrálás csupán, a
beidegzettség gyatra tánca,

s ha szól a gyár dudája - álmos,
széttárja karját: és hová most?

Hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,

lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,

mint megtört szívre keserűség
mellére ül az egyedüllét,

ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi: a kutyának sem kell.

KÖNYÖRTELEN VALLOMÁSOK

1. (még indulatosan)

Igazad van: mért bántanám,
kihez csak házasságlevél köt
hat éve téged. Dőzsölök,
akár mihaszna ingyenélők.

Igazad van: mért bántanám,
ki fogva tart, hogy meg ne csalhass,
bilincs talán féltése, ám
erényövnél is pántosabb vas.

Igazad van: mért bántanám,
ki megtart és eltart helyettem,
s míg rád keres, marad időm,
hogy maradékát csipegessem.

Igazad van: nincs nagy veszély,
ha néhanap megvámolom csak,
hiszen tolvajt előbb kiált,
kit mindenéből kirabolnak.

Igazad van. Tapintatot.
tanul manapság oly sok ember,
magad felezni nem nehéz,
ha sorsomat felezni nem kell.

Igazad van: mért bántsam őt?
Még elveszítelek, ha bántom.
A létem vagy felesben is,
hozzád kell tartozzak, belátom.

Ha így - így. Bárhogy. Mindenáron.

2. (már majdnem apatikusan)

Végső fokán a fájdalom
megszünteti saját magát
testet lelket kinőve holt
időtlen űrben fáj tovább

midőn a jaj már ultrahang
a fülnek már akár a csend
midőn ibolyántúli rég
a sebek sugárzása bent

midőn a kín már "ultra-kín"
a lüktetése végletes
idegekkel nem fogható
nem érzed már ha tönkretesz

miattad már megőrülök
míg fájok érted élj velem
az ideg-mérte létezés
nélküled egészségtelen

vigyázz ne késs a szerelem
túlfáj a szívemen s az űr
térségein lebeg tovább
tompán és személytelenül

Egy ember a kutyájával együtt halt meg. Az égbe érve, az arannyal kirakott úton mentek… Ismerős? Egy finom márványkert mellett haladtak. Felérve a tetőre, egy gyöngyből kirakott csodálatos kapuhoz értek, csak úgy csillogott a napfényben. Odaérve egy embert találtak, aki a küszöbön ült.
- Bocsánat - szólt a kutya gazdája,
- hol vagyunk?
- A Mennyben – válaszolta a kapus
Kaphatnánk egy pohár vizet? - kérdezte a kutya gazdája.
- Természetesen - volt a kapus válasza, lépj be és kapsz hideg üdítőt.
- A barátom is bejöhet? – kérdezte tovább a látogató.
- Sajnálom válaszolta a kapus. Állatokat nem engedhetünk be.
Az ember úgy döntött, ő is lemond a vízről, hívta a kutyáját és tovább mentek.
A további út nehézkes és poros volt. Egy egyszerű, kert nélküli fa kapuhoz értek. A kapus
a kapura támaszkodva egy könyvből olvasott.
- Bocsánat – szólt a látogató.
- Kaphatnánk egy kis vizet?
- Persze, szívesen, kérem jöjjenek be - válaszolta kedvesen a kapus.
Bementek, a közeli kút hideg vízéből ittak, annyit, amennyit csak óhajtottak Köszönjük,
- Megmondaná nekünk hol vagyunk?
- A Mennyben válaszolta a kapus.
- Teljesen össze vagyok zavarodva, az előbbi kapus is azt mondta, hogy az ő kapujánál
van a bejárat a Mennybe. - szólt a látogató.
- Ó, az aranyozott útra és a gyöngyös kapura gondol? Nem, az a pokol.
- És nem zavarja, hogy ott az önök nevére hivatkoznak? - csodálkozott a kutya gazdája.
- Nem, válaszolta a kapus. Mi örvendünk, hogy ők mind elveszik azokat, akik beleegyeznek a barát elhagyásába, kint maradásába.
(Coelho)

Behintve már veled az egész Magyarország:
nincs ösvény, mit kecses lábad nem illetett,
akárhová jutok - már voltam ott veled,
a lombok mindenütt a te neved susogják.

Mi sem könnyebb nekem, mint eltalálni hozzád:
bezárok gondosan mindent magam megett
s bármerre indulok, minden út elvezet
oda, hol víztükör, sugár csillantja orcád.

Hozzád kívánkozom - nem több ma már a honvágy,
szeretlek téged - és ez hazaszeretet,
irányodban amit érzek: erdők, hegyek,

mezők, falvak, vizek, városok százszorozzák.
S ha ebből bármit is bárkire átruház
szeszélyem ihlete: az hazaárulás.

Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!

Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.

Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.

Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!

Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.

Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.

Sokszor elszörnyedek magamtól,                
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;

s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre - mennyi tévedés! -
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.

És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.

És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;

de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi -
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.

Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.
Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.
Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és
magad megadni késztet a férfiölelés.
A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.
De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.

Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,
mikor számban csupán még jövendő íz zamatja
édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!
Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.
Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

Aztán nem láttalak. Nem jöttek csókos esték.
Téged az ágyba döntött a szigorú betegség,
keményen ágyba döntött, aztán a sírba vitt,
s elvitte veled együtt testednek titkait.
És vége, vége, vége. Elmentél csókolatlan.
A csók örök adósság. Míg adhattam, nem adtam.

Ó elszalasztott éjjel, ó bölcsnek hitt lemondás!
Hol már a szád, a melled? A tested puszta csontváz,
tested, mit érintetlen átadtam a talajnak,
a föld ölelt először, rög csókolta az ajkad,
elhódított a vén föld és én azóta folyvást
siratom kora véged s a csóktalan bolyongást.

Dalold el a nótádat, és megmondom, ki vagy! Eredményes módszer: régi példák is igazolják, Ady Endrének a Gacsaj Ferkó nagy legény volt meg a Mátészalka gyászban van kezdetű népdal volt a nótája. Főleg ez utóbbi tökéletesen rímel vele. A komor, balladisztikus ének sötét színei teljesen megegyeznek az Ady-versek vérárnyalatos aranytónusával. Móricz Zsigmond a Lement a nap a maga járásán, / sárgarigó szól a Tisza partján kezdetű dalt intonálta, amikor a homoki borocska meghozta a nótázó kedvét. Miről is szólt volna a legnagyobb "keletmagyar" nótája, mint a Tiszáról? Sarkadi Imre is mély átéléssel énekelte mindig, hogy "a szerelem szélesebb a tenger vizénél", hiszen úgy lángolt Kondor Ágiért, hogy csak ő tudhatta igazán, milyen széles a szerelem.
Az én nótám is népdal. Mindössze négy sora van:

Zöld erdőben lakom, keressél galambom,
nyári folyóvíznek csak zúgását hallom,
nyári folyó vize ősszel megaluszik,
de az én szerelmem soha meg nem nyugszik.

A dallam egyébként apró eltérésekkel megegyezik a Megrakják a tüzet kezdetű, közismert népdal melódiájával.
Nos, magam is sokat töprengtem azon, hogy mitől olyan kedves nekem a népköltészetnek ez a kurta, de igen-igen mélyből fakadó terméke. Talán a nyári folyó miatt. Én valamiféle alga, pisztráng vagy tintahal lehettem az előző életemben, mert delejes hatással vannak rám a vizek.
Amikor Franciaország egy Royan nevű tengerparti városkájában hónapokig tartózkodtam ösztöndíjas diákként, egyszerű volt a napi programom: déli tizenkettőig különféle audio-vizuális nyelvtanfolyamokon vettem részt, fél egykor megebédeltem a Hotel Terminus családias éttermében, pontban kettőkor pedig kiültem a tengerpartra és öt-hat órán át rezzenetlenül bámultam az Atlanti-óceánt. Messze röptette a képzeletemet a víz-sivatag, amely látszólag a legsivárabb látványt nyújtotta, kiváltképp a téli hónapokban, amikor sem rajta, sem mellette nem mutatkozott semmiféle élet. Mégis ezer arcát mutatta meg a tenger annak, aki oly odaadó érdeklődést tanúsított iránta, mint én.
Huszonkét éves voltam, és azonnyomban verssorok képződtek a lelkemben:

Elszédített a tenger. Először láttam akkor
határtalan hatalmát, mely fényt rabolt a naptól,
merész morajt a sástól, haragot a szelektől -
mindent magába gyűjtött. S én elszédültem ettől.

Igen, elszédített és megbabonázott a tenger, mint mindig mindenféle víz: a Szék nevű kacsaúsztató a falum határában, a Gerje-patak gyerekkorom legnagyobb metropolisza, Cegléd közelében, vagy akár a Tápió tízvalahány kilométerrel odébb. Kislegényként csak ilyen csenevész csermelyek jutottak nekem osztályrészül az aszályos síkságokon, talán ez az ínség keltette fel a vágyat bennem a nagy vizek iránt. Ezért aztán később csak az számított teljes értékű nyaralásnak, ha vízparton tölthettem el a szabadságomat, a Velence-tó, a Balaton, vagy netán valamelyik tenger mellett. Csodáltam, ám én sem szerettem különösképpen a hegyeket, de nem az Alföld tengersík vidékét vetettem ellenük, hanem a vizek varázslatos világát, mondhatni: magát a sík tengert. Lakni is a Duna-parton lakom már, a budapesti tizenharmadik kerületben.
Ezért az a népdal lett leginkább enyém, amelyikből ki lehetett hallani a folyóvíz zúgását. Kamasz koromban a rádióban hallottam először, szép tenorhangon énekelte valaki. Talán Béres Feri volt. Szerelmes voltam, már csak azért is szíven ütött a dal. A népköltészet gyakorta "vizes" hasonlatokkal érzékelteti a szerelem természetét. Sarkadi nótája is tengerek mércéjével mérte a szerelem hatalmasságát, az én nótám pedig a szerelem nyughatatlanságát mondja el a legmagasabb költőiséggel. A nyári folyó vize megsűrűsödik, szinte lelassul az őszi derektől, ám a szerelem örvénylése deresedéskor sem csihad.
Ezt most tudom csak igazán, amikor magam is megderesedtem már. Ezért most talán még inkább nótám ez a népdal, mint akkor, amikor először áradt nagy zúdulással a szívembe.
 
 (Ezredvég-2002.5.)

"A mesebeli madarat
elfogjuk olykor, hogy utána
úgy dönthessünk: legyen szabad.
S szorosan az ablakhoz állva
eresztjük el a messzi ég
felé, mely húzza ismerősen -
s akkor a madár színe kék.
Csak akkor. Mindig eltűnőben.
Nincs más, csak ez a pillanat,
mely tollait kékkel befújja,
hiszen pihéin átszalad
a sugárzó mennybolt azúrja
és hiteti, hogy élni szép:
van Kék Madár, mely visszaszállhat!
S engedek én is kicsikét
az illúzió igazának,
hisz ez a szárnyalás visz el
a boldogsághoz, mert iránya
cikcakkos, tört íveivel
ráröpteti szemünk a fákra,
s meglátjuk végre a csodát,
mit addig is kínált az ablak:
zöldellnek, zöldellnek a fák!..."

Balázs - nekem csak Bazsi - kilenc éves.A szünidőkből én is kapok egy-két napot, hetet.

Bazsi olyan kisfiú, aki a számok világában, a logikában nagyon otthon van, ami nem azt jelenti, hogy olyan „tornából felmentve” típus, a küzdősportok valamelyikében (nem tudom pontosan, hogy melyikben) nagyon jó eredményeket ér el a korosztályos versenyeken, általában a dobogó legfelső fokára állhat fel. A napokban szerzett egy csíkot a sárga övére.

De amiről most írni szeretnék az a sakkozás.

Két évvel ezelőtt, miután malom-játékban mindig megvert elővettem a sakk-készletet, hogy játszunk azzal. Elkezdtem tanítani a lépéseket. Nagyon jókat játszottunk. Élveztük mind a ketten.

Megszerette ezt a játékot. Tavaly, amikor eljött hozzám nagyon sokat sakkoztunk - változó eredménnyel.  Még mindig tanítgattam.

Az idén is természetesen az első kérdése azt volt - sakkozunk mama? Persze... elővettük a táblát és elkezdtünk játszani. Nem volt hosszú a parti és mattot adott. (Nem figyeltem eléggé, majd a következő játszmában jobban koncentrálok.) Új parti - most figyelek. Megint mattot kaptam.

Mama most tegyünk csak két figurát a táblára és három lépésből mattot kell adni.

Rendben. Bazsi megcsinálta. Három lépés - és én megint kikaptam.

Én következtem - nem akarom ragozni, de nekem nem sikerült, tizenhárom lépésből se.

Neki igen, újra és újra... és az unokám elkezdett tanítani - sakkozni.

 (2008.08.08.)

Őszutó I.

Bús, őszi ködnek tépett fátyola
Lebeg a szunnyadó, tar fák között;
Dérgyöngygyel ékes agg törzsek moha
S a sziklás föld avarba öltözött.

Pajkos Szél-pajtás fütyörész vígan,
Meg-megcsipkedve pár vén nyír-anyót;
A hószakállú Tél nyomán suhan,
Zúzos iszákja rejt kemény fagyot.

S a csöndes erdő álmai felett
Szorongva szállnak lomha fellegek,
Mint óriás hajó sötét vízen.

Harcos hajó, mely ácsolt, barna hátán,
Barbár szíveknek kedvelt, szűzi zsákmányt:
Egy hófehér tündérleányt viszen.

(Nyugat-1910. 6. szám)

Őszutó II

Rideg az ég, fagyos a föld színe,
Sápadva veszti a nap bíborát,
Bújjunk melegre, törpe-cimborák,
Föld keblibe, mély barlang mélyibe.

Gonosz öreg a Tél, mellen ragad
S megdermeszti az apró szíveket.
Föld-anya melle kedves és meleg,
Ölelve rejti a kicsiny hadat.

A barlang ékes drágaságtól csillog,
Tüzes gyémántok, nagy, véres rubinok,
Bágyadt opálok égnek vetekedve.

S hol a barlang sötétlő szája tátong,
Kincstartó őrként jó, öreg barátunk:
Téli álmot alszik a barna medve.

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / ·

Szeressétek a szeretőmet,
hogy kicsit lenne néki könnyebb,
lenne könnyebb viselni engem
az egyenlőtlen szerelemben.
Mérjétek rá a szombat esték
szétosztható társas kegyelmét,
virággal keltsétek vasárnap,
amikor szirma hull az árnynak.
Azt hiszem, nincsen nála drágább,
miattam szokta meg a pártát,
amelyben glóriát csodál a
tűz és a vas szelíd fonákja.
Megtettem őt legasszonyabbnak,
sorsomba börtönzött szabadnak,
nevét úgy hirdetem susogva,
hogy a mindenség visszhangozza.
Szerettem volna nőni benne
költői rangom latba vetve -
s most kételyem növel, ha súlyom
pitypangpihéit szertefújom.
Hogy ne ijesszenek a mércék:
lássátok rám az ő erényét
és bennem is őt szeressétek
amíg csak él - amíg csak élek.

Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem
- ha van még - hátralévő harminc vagy negyven évem,
s ez nem beletörődés. Törvény, mit - félredobván
hűlt viszonyok receptjét - létezésed szabott rám,
kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben:
kevés és íze-veszett - de nélkülözhetetlen.
Miért léptél be orvul szeretteim sorába?
Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra,
óh, lennél bár közömbös! Elválnánk, mint sok ezren,
teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben,
akadna magyarázat: a költő szárnyalását
ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság ...
Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon
ölel panelfalával, hogy véled összefonjon,
nem kényelem bilincsel meleg fészek-közösség,
miért a csontig ázott madár felejti röptét,
nem is a hála láncol, miért esett koromban
szegődtél életemhez, amikor senki voltam,
és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant
idegeket csitítva nem vállal már szokatlant
s a meglévő csekélyért - mit marka bizton érez -
a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes.
Beléptél - mit tehetnék? - szeretteim sorába,
anyámmal és húgommal egy sorban állsz - hiába:
ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez,
mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves,
megint beleszerettem egy röpke vágyú lányba,
ki átlop olykor engem egy felhőtlen világba -
mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong,
mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt,
szokásból sem viselnéd. Még ha rosszul sem esne
törvénysértő beszédem, elmenni kötelezne,
és én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest
mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess,
hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad.

Te nélkülözhetetlen - de kár, hogy feleség vagy!

(1966)

Három fekete asszony
Tépi a lelkemet,
Hogy sír felé hervasszon,
Mert egyik sem szeret.

Sötétek, mint a bánat
S nézik csodálkozón,
Hogy rajtuk vágyó számat
Véresre csókolom.

Arcuk hideg. Nem érzik
Tüzem, mely vágyra bír;
Sebzett testük se vérzik,
Fájó szívük se sir.

Három fekete asszony
Jár mindenütt velem,
Az ő álmukat alszom
S életük: életem.

Előttem ők repülnek:
Sötét galamb-fogat;
Ágyam szélére ülnek
És nézik arcomat.

És nem tudják: szememben
Mi az, mi úgy ragyog?
Mi bús van életemben?
Koldus miért vagyok?

Nem értik: férfi-testnek
Mért kell vonaglani,
Ha árnyán őszi estnek
Hozzáért valami.

Egy forró szoknya-hullám ...
Szó, mely szíven szorít ...
Arcom hogy elborul, lám,
Könnyem hogy elborít.

Három fekete asszony
Szívrontást ünnepel
És hajnali kakas-szón
Kacagva tűnnek el.

(Nyugat-1912. 10. szám)
 

1.

Hát szerettem én is egyszer,
- Halljátok, ti jó barátok! -
Szőke asszonyt, büszkét, szépet,
Kárhozatos angyalképet.
- Most is éget, mint az átok.

Hogy szerettem, hogy öleltem!
Mért is kellett tőle válnom?
Én fenyőfa, ő a pálma,
Lelkem első, legszebb álma,
Ki megölte minden álmom.

2.

Markom érdes, szívem kérges,
Mint a posztó, nyers, goromba,
Furcsa vágyak szállnak rajta.
Ilyen édes asszony-fajta
Nem való az én karomba.

Utca rongya kell énnékem,
Azt csókoljam, azt becézzem;
Boros flaskó, durva nóta ...
Hogy van az hát, hogy azóta
Mégse lehet másra néznem?

3.

Szeretett-é? - Nézzetek rám:
Nem szerethet senki éngem.
Vágyam szívét meg se szállta,
Csak épen hogy megsajnálta
Asszony-éhes szegénységem.

Olyan áldott volt a szíve
S oly szánandó ám az ínség,
A nyomor, mely némán vádol.
- És a csókok koldusától
Elrabolta végső kincsét.

4.

Hej, mikor még hinni tudtam
Asszony-szemnek, asszony-szónak,
Kétkedéstől, bűntől szűzen.
Most már halott, poshadt vízen
Ring velem az ócska csónak.

Két szemem már nem könnyezhet:
Mocsaraknak látta mélyét;
Karom lankadt, hitem csorba
És a szívem rossz mámorba
Fojtja olcsó szenvedélyét.

5.

Nem juthatok én a mennybe,
Pokolba mék Asztaróthoz.
Ott fog égni olthatatlan
Szívem, ez a véres katlan.
- Itt se szokott külömb módhoz.

Kínok kínját bátran állom,
Annyi baj közt, annyi jajban
Meg se moccan a szemöldök.
És a sok kis nőstény-ördög
Hogy kacag majd ott lent rajtam!

6.

Most is lángol, ég a szívem,
Mint egy óriási máglya;
Ami benne felgyülemlék,
Tüzes üszök minden emlék
És itt benn a húsom rágja.

Életemnek minden lángja
Ez utolsó áldozásé;
Örök láng, mert sírva érzem:
Nem olthatja ezt a vér sem,
Sem az enyém - sem a másé.

(Nyugat-1912. 21. szám)

 1. Csend

Éj pókja, csend, ki fent s ki lent
Szövöd a selymes égi lent:
A csillagfényt, hold sugarát -
Köszöntelek, komoly barát.

Nappal megülöd zárt, setét
Boltívű termek szegletét;
Szív nem dobog, nap nem derűl,
Hová homály-hálód terűl.

De lent közel és messzi fent
Ha fény és élet elpihent,
Magányos, békés estelen
Előkúszol nagy nesztelen.

Ezüstös-szürke fonalad
Mérföldre nyúlik perc alatt,
Lehellet-könnyű szöveted'
Fáradt szívek fölé veted.

Amerre utad elvezet,
Megkönnyít minden nehezet;
Mi rút, álomban ékesül,
Keserű száj megédesül.

Fejekben ólmos gond helyett
Száz fürge kép foglal helyet.
Pillák mögé búvó szemek
Nem látnak lévőt, - érzenek.

Viszesz gyereknek szép mesét,
Ifjúnak szűz szerelmesét;
Erővel férfit ékítesz,
Halállal aggot békítesz.

Munkálva ringó szőnyeged'
Függesz a bús költő megett.
Magányt leső lelkünk rokon:
Mi virrasztunk az álmokon.

Mi virrasztunk át éjeken,
Ember-nem-látta mélyeken,
Álomtalan, vigasztalan,
Oly édesen s oly hasztalan.

Csodákért meglopjuk magát
A titkarejtő éjszakát.
Szövünk megejtő szálakat,
Miken pillangó fennakad.

Idézünk szárnyas árny-hadat,
Míg jő a gőgös virradat
S a durva vén cseléd, a Nap,
Fénysöprűvel hálónkba csap.

Szaladj, éj szürke pókja, csend!
Őrült forgását kezdi lent
Unott élet unott zaja,
Új napnak új, ezer baja.


2. Szobám

Előttem késő éjekig
Két gyertyaláng szerénykedik,
Kis fényük csöndesen libeg,
Mint megriadt szívek,

Szelíd, szorongó fény, alig
Merészkedik a négy falig,
Árnyékban állnak, reszketeg,
A néma szegletek.

Hová a sárga fény csorog,
Szunnyadnak régi bútorok,
Lánglibbenésre intenek,
Mint bólongó fejek.

Ott vén karosszék álmodoz,
Tölgyében élénk szú motoz,
Színes párnája megkopott:
Bús rab, ki fényt lopott.

Nagy, barna bőrű kerevet,
Rajt' színezett szövet nevet,
Álmában érzi újra itt
Török szűz ujjait.

Pár kétkarú székszörnyeteg,
Rajtuk mélyszínű szőnyegek,
Perzsák, vallásosak, vakok,
Némák és vastagok.

Magányos ágy felett a szűz
Diána íve vágyat űz,
Míg véle szemben, koldusul,
Egy vén paraszt búsul.

És mind fölött, mint sok gyerek,
Hancúzik tarka könyvsereg,
Míg nagyja, mint a néma gyász,
Telt polcokon tanyáz.

A széles íróasztalon
Esztendők felhalmozta lom:
Papiros hátán papiros,
Fehér, sárgult, piros,

Rajtuk betűk, szavak sora,
Évek műve, - évek pora,
Szülöttek édes éjeken:
- Egész én életem.


3. Tavasz

Gondolatlan álmodozva,
Elborozva,
Régi búk közt elmotozva
Töltök hosszú éjeket.

Künn a fákon holdfény csillan,
Illat illan,
Denevérnek szárnya villan:
Száll keresni kéjeket.

Kandúr hangja szól rekedten,
Furcsa tetten
Miákolnak macskák, ketten,
Távol és komor tetőn.

Bús boszorkánylepke lódul
Hűs bozótbúl,
Tűzre röppen, tűzbe bódul
És lehullik reszketőn.

Fáknak lombja összehajlik,
Gallytól gallyig
Suttogásnak zaja zajlik,
Szerte száll a kéj szaga.

Ágyak fája megcsikordul,
Szív kicsordul,
Két hevült test összefordul:
Így teremt az éjszaka.

Tavasz éjén talpig télbe',
Alig élve,
Semmi szépet nem remélve
Egymagam csak én ülök.

Rozsda rágja régi ércem',
Már nem vérzem,
Megadással telve érzem:
Vénülök, biz' vénülök.

Száll előlem mind a kellem,
Mint a szellem,
S bár utána sír a mellem,
Átal mégse ölelem.

Sugarai sárga holdnak
Vágyat oltnak
S mesés "hol volt, hol nem volt"-nak
Tűnik már a szerelem.

Óh macskák, ti víg bolondok,
Súgó lombok,
Forró mellek, hajló combok:
Rátok búsan gondolok.

Ily éjen, mely szívet forral,
Telve borral,
Bölcset játszni ifjú korral
Rettentő bolond dolog.

(Nyugat-1916. 6. szám )

Jászay Horváth Elemér (Orosháza, 1888. dec. 24. – Bp., 1933. ápr. 10.): költő. Jogot a bp.-i egy.-en végzett, majd az újságírói pályára lépett. Egy ideig a Borsszem Jankó segédszerkesztőjeje. 1914–23 között Orosházán élt. Később a Magyarság munkatársa. Költészete formailag értékes, de erősen konzervatív szellemű. – F. m. Gyöngyök és könnyek (versek, Gyoma, 1913); Színek és szavak (versek, Gyoma, 1917); Árva János (ifj. r., Gyoma, 1918); Kis kacsa fürdik (versek, Orosháza, 1923) (Magyar Életrajzi Lexikon-1000–1990)

- avagy amit még egy medvebocsnak is illik tudnia

A.A. Milne nyomán írta: Melissa Dorfman France

(részlet)

Ajánlás: "Ime hát egy Nagyon Hasznos Könyv, amely tanácsot
ad, mi a Helyes Magaviselet egy sor különböző társasági helyzetben.
Micimackó és barátai segítőkészen bemutatják nekünk, hogyan
látogassuk meg barátainkat, hogyan lássunk vendéget, hogyan
együnk, hogyan levelezzünk és hogyan társalogjunk
- vagy éppenséggel hogyan ne -, az Eszes Olvasó pedig mindeközben
igen sokat elsajátíthat a Társasági Élet apró titkaiból."

VENDÉGLÁTÁS

Ha szeretsz vendégeket látni, vonzóbbá teheted

számukra otthonodat, ha az ajtóra csengőt is,

kopogtatót is szerelsz.

A kopogtatót jó alacsonyra tedd, hátha

Egészen Pici Barát érkezik.

- Szervusz Micimackó!

- Mit ugrálsz itt, mint a bakkecske?

- El akarom érni a csengőt - mondta Malacka. - Épp

most érkeztem ide a látogatásodra.

- Majd én csengetek helyetted - mondta Micimackó

előzékenyen. El is érte a csengőt és csengetett.

- De Mackó - mondta Malacka -, hisz ez a te lakásod.

- Persze, persze... No, akkor kerüljünk beljebb.

(Micimackó)

Ha éjszakára váratlan vendégeid érkeznek,

nagylelkűségre vall, ha vacsorával és szállással

kínálod őket. Saját ágyadat azonban igazán

nem szükséges átadnod nekik - különösen nem,

ha látogatásukkal már az ágyból vertek föl.

- Akkor jó - mondta Micimackó. - Csak azt akartam

mondani, hogy éjszaka van, és ez az idő nagyon is

alkalmas rá, hogy az ember aludjék. Reggelre kelve

majd reggelizni fogunk, egy kis mézet fogunk reggelizni.

A Tigrisek, remélem szeretik a mézet.

- Mindent szeretnek a Tigrisek - mondta Tigris

lovagiasan.

- Hát ha a Tigrisek azonkívül szeretnek a szőnyegen

aludni, a magam részéről bebújok az ágyamba - mondta

Micimackó.

(Micimackó)

Az étkezés vége felé udvariasan kérdezd meg

vendégeidet, hogy kérnek-e még egy keveset.

Az persze hasznos, ha előbb megnézed, maradt-e

mit felkínálni.

Amikor vendégeid hazafelé készülődnek, mutasd

ki, milyen szomorúvá tesz, hogy máris menniük

kell. Ha viszont a világ minden kincséért sem

akarnának felkerekedni, nem illetlenség finoman

oldalba bökni őket.

Végül elégedetten dúdolva felállt, barátságosan parolázott

Nyuszival és kijelentette, hogy mennie kell.

- Ilyen hamar? - kérdezte Nyuszi udvariasan.

- Még maradhatnék éppen, ha te... - habozott Micimackó

a zsírosbödön felé pislogva.

- Ami azt illeti - mondta Nyuszi -, magam is  indulóban

voltam.

(Micimackó)

- avagy amit még egy medvebocsnak is illik tudnia

A.A. Milne nyomán írta: Melissa Dorfman France

(részlet)

Ajánlás: "Ime hát egy Nagyon Hasznos Könyv, amely tanácsot
ad, mi a Helyes Magaviselet egy sor különböző társasági helyzetben.
Micimackó és barátai segítőkészen bemutatják nekünk, hogyan
látogassuk meg barátainkat, hogyan lássunk vendéget, hogyan
együnk, hogyan levelezzünk és hogyan társalogjunk
- vagy éppenséggel hogyan ne -, az Eszes Olvasó pedig mindeközben
igen sokat elsajátíthat a Társasági Élet apró titkaiból."

Fehér abrosznál

Ha eljön az étkezés ideje, légy körültekintő, hová ülsz. Ami számodra príma pihenőhelynek tűnik, másnak az ebédje lehet.

Ha nem találsz magadnak helyet az asztal körül, ülj le Barátaid és Üzletfeleid társaságában a közeli gyepen. Ha elég türelmesen vársz, még az is lehet,

hogy valaki leejt egy-egy finomabb falatot.

Ne borítsd fel vendéglátód asztalrendjét még akkor

sem, ha úgy érzed, hogy az burkoltan ellened

irányul.

Ha vendéglátód számodra ismeretlen ételt

szolgál föl, légy nyitott és kóstold meg. Lehet,

hogy végül ez lesz a  kedvenc ételed. (Persze

az is lehet, hogy nem.)

Micimackó visszatette az abroszt az asztalra. Jókora

mézescsuprott tett rá, és leültek reggelizni. Alighogy

leültek, Tigris teljes pofára való mézet hörpintett

fel... aztán hátrahajtott fejjel darabig a mennyezetet

nézte, közben jobbra-balra lefetyelt a nyelvével jó

hangosan, a fogát is csattogtatta, mindez nagy lármával

történt. Végre megszólalt, igen határozott hangon.

- A Tigrisek nem szeretik a mézet - mondta.

(Micimackó kuckója)

A jó ízűen elfogyasztott étel a szakácsot dicséri.

De kerüld azt a látszatot, hogy jobban érdekel

az étel, mint barátod társasága.

S amikor Nyuszi megkérdezte: - Mézet vagy tejet?

Micimackó gyorsan és izgatottan megjegyezte, hogy

mindkettőt, aztán hozzátette, nehogy túl mohónak

gondolják: - Kenyér nem kell. - Most egy darabig

szót se szólt... Végül elégedetten dúdolva felállt,

barátságosan parolázott Nyuszival, és kijelentette,

hogy mennie kell.

(Micimackó)

És semmiképp se egyél olyan jóízűen, hogy

vacsora végeztével ne férj át a kijáraton.

- A dolog úgy áll - állapította meg Nyuszi -, hogy

be vagy szorulva.

- Ez mind attól van - jegyezte meg Micimackó kissé

idegesen -, hogy ezeknek a modern lakásoknak nincs

elég széles kijáratuk. A bejáratok jók, de a kijáratok

nem elég szélesek.

- Ez attól van - mondta Nyuszi kereken -, hogy

telezabáltad magad. Akartam is mondani, csak

nem szeretem figyelmeztetni a vendéget, hogy

egyikünk túlságosan sokat eszik. És az az egyikünk

nem én voltam.

(Micimackó)

Micimackó kis illemtankönyve-2

- avagy amit még egy medvebocsnak is illik tudnia

A.A. Milne nyomán írta: Melissa Dorfman France

(részlet)

Ajánlás: "Ime hát egy Nagyon Hasznos Könyv, amely tanácsot
ad, mi a Helyes Magaviselet egy sor különböző társasági helyzetben.
Micimackó és barátai segítőkészen bemutatják nekünk, hogyan
látogassuk meg barátainkat, hogyan lássunk vendéget, hogyan
együnk, hogyan levelezzünk és hogyan társalogjunk
- vagy éppenséggel hogyan ne -, az Eszes Olvasó pedig mindeközben
igen sokat elsajátíthat a Társasági Élet apró titkaiból."

Látogatóban

Ha korán véget akarsz vetni látogatásodnak,

tapintatosan add okát távozásodnak, nehogy

megsértsd vendéglátódat. Minél hihetőbb

az ok, annál jobb.

- Most jut eszembe, tegnap elfelejtettem valamit, amit

holnap már nem végezhetek el! Sajnos, úgy látszik,

kénytelen leszek hazamenni és elintézni.

- Majd elintézed délután, és én segítek - mondta

Micimackó.

- Nem olyan munkáról van szó, amit délután el lehet

intézi - vágott közben Malacka gyorsan. - Tudod,

délután a hivatalok is zárva vannak... Ez egy különleges

reggeli munka, amit kizárólag reggel lehet csinálni,

úgy körülbelül nyolc és izé között... Hány óra lehet

most?

- Tizenkettő - mondta Mackó, és a napra nézett.

- No igen... Ahogy mondtam... Tizenkettő... és

izé...fél tizenhárom között... Vagyis... Tehát, édes

öregem, megbocsátasz, ugye?...

(Micimackó)

Légy udvarias, és mielőtt távoznál, feltétlenül

mondj köszönetet a házigazdának, majd nem

sokkal később írj egy rövid köszönőlevelet is.

Ez nem csak az etikett miatt fontos, barátod

örülni fog, ha ily módon tudatod vele, hogy

biztonságban hazaértél.

 Micimackó kis illemtankönyve
- avagy amit még egy medvebocsnak is illik tudnia
A.A. Milne nyomán írta: Melissa Dorfman France
(részlet)

Ajánlás: "Ime hát egy Nagyon Hasznos Könyv, amely tanácsot
ad, mi a Helyes Magaviselet egy sor különböző társasági helyzetben.
Micimackó és barátai segítőkészen bemutatják nekünk, hogyan
látogassuk meg barátainkat, hogyan lássunk vendéget, hogyan
együnk, hogyan levelezzünk és hogyan társalogjunk
- vagy éppenséggel hogyan ne -, az Eszes Olvasó pedig mindeközben
igen sokat elsajátíthat a Társasági Élet apró titkaiból."

Látogatóban

A Százholdas Pagonyban általánosan
elfogadott gyakorlat, hogy az ember
előzetes bejelentés nélkül, csak úgy
betoppan barátaihoz. Készüljünk fel
azonban, hogy barátunk esetleg nem
lesz hajlandó bevallani, hogy otthon
van.

Micimackó lehajolt, bedugta a fejét, és kiáltott:
- Itthon vannak, kérem szépen?
Horkanó zaj támadt belülről, aztán csend lett.
- Azt kérdeztem, kérem szépen, hogy itthon
vannak-e - ismételte Micimackó hangosan.
- Nincsenek! - válaszolt egy hang, és még
hozzátette: - Ne tessék úgy ordítani! Nem
vagyok süket!
(Micimackó)

Ha kellemetlennek érzed, hogy nincs
különösebb Okod barátod meglátogatására,
mondd azt, hogy csak Boldog Csütörtököt
szerettél volna kívánni.

Váratlan vendégként nem illik teát
és süteményt kérni vendéglátónktól
még akkor sem, ha egyébként már
eljött az Uzsonna Ideje. Egy egészen
finom utalás - egy vágyakozó pillantás
az almárium felé - azonban megengedhető.

Az udvarias látogató, ha étellel kínálják,
félreérthetetlen jelét adja nagyrabecsülésének,
bármi legyen is az étel. Még jobb, ha
lelkesedése történetesen őszinte is.

Micimackó ilyenkor, reggel tizenegy óra felé,
mindig parancsolt valami harapnivalót, így
hát jólesett látnia, hogy Nyuszi tányért és bögrét
szed elő, s amikor megkérdezte: - Mézet vagy tejet? -
gyorsan és izgatottan megjegyezte, hogy mindkettőt.
(Micimackó)

Nincs mit mondanom -
nincs mit mondanod.
Szemed jégvirág borítja -
már mögé nem láthatok.

Nincs mit mondanod -
nincs mit mondanom.
Párosan viselt magányunk
súlya nem megosztva nyom:
egészben a válladon,
egészben a vállamon.

Ne értsd félre, ha kereslek:
rádtalálnom nem öröm,
tűnt ölelés emlékétől
únt öleléshez szököm.

Varázsod szét így töröm.

Válni kell.
Önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.

Válni kell.
A szív nem nézi, mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.

Káprázzatok, hullámok, leányka áll a parton,

hajára friss madárdal-parfümöt hint az alkony.

Úgy, trilla-illatúan néz a hajók után s a

szél ritmusára pördül szoknyája lenge tánca.

Madárdal-illatú lány, kit víz és ég lefoglal,

mondd csak: meddig kacérkodsz a sudár Balatonnal?

Mi lesz, ha mohó vággyal mellére ránt a mélység

s nagy kékségbe zárja szemed picinyke kékjét?

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
  már messze vagy, mikor megérkezel.
  Karomba kaplak s mégsem érlek el.