Naplemente

Dalold el a nótádat, és megmondom, ki vagy! Eredményes módszer: régi példák is igazolják, Ady Endrének a Gacsaj Ferkó nagy legény volt meg a Mátészalka gyászban van kezdetű népdal volt a nótája. Főleg ez utóbbi tökéletesen rímel vele. A komor, balladisztikus ének sötét színei teljesen megegyeznek az Ady-versek vérárnyalatos aranytónusával. Móricz Zsigmond a Lement a nap a maga járásán, / sárgarigó szól a Tisza partján kezdetű dalt intonálta, amikor a homoki borocska meghozta a nótázó kedvét. Miről is szólt volna a legnagyobb "keletmagyar" nótája, mint a Tiszáról? Sarkadi Imre is mély átéléssel énekelte mindig, hogy "a szerelem szélesebb a tenger vizénél", hiszen úgy lángolt Kondor Ágiért, hogy csak ő tudhatta igazán, milyen széles a szerelem.
Az én nótám is népdal. Mindössze négy sora van:

Zöld erdőben lakom, keressél galambom,
nyári folyóvíznek csak zúgását hallom,
nyári folyó vize ősszel megaluszik,
de az én szerelmem soha meg nem nyugszik.

A dallam egyébként apró eltérésekkel megegyezik a Megrakják a tüzet kezdetű, közismert népdal melódiájával.
Nos, magam is sokat töprengtem azon, hogy mitől olyan kedves nekem a népköltészetnek ez a kurta, de igen-igen mélyből fakadó terméke. Talán a nyári folyó miatt. Én valamiféle alga, pisztráng vagy tintahal lehettem az előző életemben, mert delejes hatással vannak rám a vizek.
Amikor Franciaország egy Royan nevű tengerparti városkájában hónapokig tartózkodtam ösztöndíjas diákként, egyszerű volt a napi programom: déli tizenkettőig különféle audio-vizuális nyelvtanfolyamokon vettem részt, fél egykor megebédeltem a Hotel Terminus családias éttermében, pontban kettőkor pedig kiültem a tengerpartra és öt-hat órán át rezzenetlenül bámultam az Atlanti-óceánt. Messze röptette a képzeletemet a víz-sivatag, amely látszólag a legsivárabb látványt nyújtotta, kiváltképp a téli hónapokban, amikor sem rajta, sem mellette nem mutatkozott semmiféle élet. Mégis ezer arcát mutatta meg a tenger annak, aki oly odaadó érdeklődést tanúsított iránta, mint én.
Huszonkét éves voltam, és azonnyomban verssorok képződtek a lelkemben:

Elszédített a tenger. Először láttam akkor
határtalan hatalmát, mely fényt rabolt a naptól,
merész morajt a sástól, haragot a szelektől -
mindent magába gyűjtött. S én elszédültem ettől.

Igen, elszédített és megbabonázott a tenger, mint mindig mindenféle víz: a Szék nevű kacsaúsztató a falum határában, a Gerje-patak gyerekkorom legnagyobb metropolisza, Cegléd közelében, vagy akár a Tápió tízvalahány kilométerrel odébb. Kislegényként csak ilyen csenevész csermelyek jutottak nekem osztályrészül az aszályos síkságokon, talán ez az ínség keltette fel a vágyat bennem a nagy vizek iránt. Ezért aztán később csak az számított teljes értékű nyaralásnak, ha vízparton tölthettem el a szabadságomat, a Velence-tó, a Balaton, vagy netán valamelyik tenger mellett. Csodáltam, ám én sem szerettem különösképpen a hegyeket, de nem az Alföld tengersík vidékét vetettem ellenük, hanem a vizek varázslatos világát, mondhatni: magát a sík tengert. Lakni is a Duna-parton lakom már, a budapesti tizenharmadik kerületben.
Ezért az a népdal lett leginkább enyém, amelyikből ki lehetett hallani a folyóvíz zúgását. Kamasz koromban a rádióban hallottam először, szép tenorhangon énekelte valaki. Talán Béres Feri volt. Szerelmes voltam, már csak azért is szíven ütött a dal. A népköltészet gyakorta "vizes" hasonlatokkal érzékelteti a szerelem természetét. Sarkadi nótája is tengerek mércéjével mérte a szerelem hatalmasságát, az én nótám pedig a szerelem nyughatatlanságát mondja el a legmagasabb költőiséggel. A nyári folyó vize megsűrűsödik, szinte lelassul az őszi derektől, ám a szerelem örvénylése deresedéskor sem csihad.
Ezt most tudom csak igazán, amikor magam is megderesedtem már. Ezért most talán még inkább nótám ez a népdal, mint akkor, amikor először áradt nagy zúdulással a szívembe.
 
 (Ezredvég-2002.5.)