Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved, Ha már Tiéd volt, s akkor elveszíted. Nem bánat az, ha csókolt már az ajka, S most más csüng édes szédülésben rajta.
Ha boldog órák, pásztorórák képe Kísér a puszta, magányos sötétbe, Mint téli kertbe a színes tavasz - Nem bánat az!
De az a bánat, ha kezét se fogtad, Álmodba jött csak csodának, titoknak. Ha úgy szóltál csak hozzá imádságban, Dalos fohászban, kérve, sírva, vágyva.
Tiéd se volt s már életedhez kötve, És akkor, érzed, elveszett örökre, És nem lesz fénye többet éjszakádnak: Az a bánat!
Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég, mint a hétalvók, vagy mint csecsemők szoptuk vidéki örömök tejét? Igy volt s mindez az öröm árnya csak, ha szépet láttam, téged láttalak, minden szépségbe már beléálmodtalak.
S most jó reggelt, felébredt lelkeink, kik egymást még félénken nézitek; és mindenben szerelmetek kering s egy kis zugból a bárhol-t érzitek. Felfedező uj földet látogat, más térképen néz új világokat — világod én vagyok s világom már te vagy.
Ha összenézünk, hű szivet mutat egymás szemében két ábrázatunk; nincs éles Észak s elhajló Nyugat — jobb féltekéket hol találhatunk? Csak az halhat meg, ami már megunt; ha két szerelem egy, ha a magunk szerelme nem lazul, ugy meg se halhatunk.
Tanuld meg ezt a versemet, mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tied, kölcsönveszik, a közkönyvtárban elveszik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik, elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég - és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, mert nemsokára könyv se lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, s mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó - memóriádból szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld s megegyed - hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elfagyott, mihelyst a várost elhagyod. Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért? Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet.
Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra, Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra, Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem, Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.
Ha az életedet veszed újra fontolóra, És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla, Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet, Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz, Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz, Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda, Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda. Mert én vagyok az őrangyalod.
Ha eleged lett már a magányos éjszakákból, És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól, Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól, Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.
Ha elveszted a hited, és nem tudod, merre szaladj, Jussak eszedbe újra, és ismét felém haladj, Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz, És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.
Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess! Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess, A végső pillanatban fogom meg a kezed, És az egész világot odaajándékozom neked, Mert több, mint a barátod vagyok...
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz, Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz, Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak, Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.
És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog, Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.
Van szerelem bevallhatatlan, vállalt nyugalmad őrzöd abban, te döntöttél ekként magadban: titok legyen. Bevallhatatlan. Azt dédelgeted ami gátol, ami megóv a kimondástól, úgy őrzöd, mint koldus a rongyát, hogy tested pucérnak ne mondják. Észrevétlenebb a fedettség, a megtagadott meztelenség, a félbenyelt döbbentő - mondat, ára behódolt nyugalomnak. elhessegetsz sok sas szerelmet ha kotlós biztonság melenget, moccanna vágyad bár: cseréld el a meleget a repüléssel. . . A szárny alatt a szárnyalás-vágy: gyutacsát vesztett bamba gránát, sorsától fél, robbanni reszket, magát alázza játékszernek. Élve maradt szomorú bomba, egykedvű csirke, puha tollban, szélárnyékban delelő koldus, vigyázatodban egyszer fölbuksz! Félelmed rongyod - óva koldul- szabályos koldus. Sose fordul senki feléd. Nincs szava, élce, nincs tetteden meghökkenése. Örülsz, ha rád se pillant senki, ha nem kényszerül észrevenni, tekintetek pergőtüzének körében kényelmetlen élned. Magaddal is hitetve vallod, hogy bőröddel egy már a rongyod, kínok nélkül letéphetetlen, benne szíved elérhetetlen. Miről titkon vallod: bolondság - őrzöd, akár koldus a rongyát, talpig beléje öltözötten lapulsz ártalmatlan közönyben. Van szerelem bevallhatatlan, vágyol rá - s benned van, magadban, ragyogását rongy alá loptad, magad előtt is letagadtad.
Mikor kihűlt bizakodásunk heves gyanúvá változik: vádolni kezdjük, akit várunk, mert késedelme erre szít. Mikor a sóvárgás magánya vigasztalan lesz, majd sivár: úgy nézel az asztalra, ágyra, mint jussra, mely már nem dukál.
II.
A telefon, a telefon! Hallgatását nem állhatom, legyen rossz hír, amit közöl - de szóljon, mert a csendje öl!
Közölje azt, hogy virradóra szemem a némaság lefogja, közölje azt, hogy velem hal meg síromba hullva minden hangjegy,
közölje azt, hogy nem marad, ki a kagylót majd fel tudja kapni (ha a készülék végre csörren a titka vesztett éji csöndben).
Bármily szörnyű, amit közöl: szóljon, mert hallgatása öl, sötétlő, tétlen gyilkosom a telefon, a telefon...
III.
Hol voltál? Nem is érdekel, ha gondolod, hát meg se szólalj, sok beszédem úgysem lehet egy ágyrajáró széltolóval, tőlem a falnak is mehetsz, hogy összetörd a koponyádat, nem ejtek érted könnyeket, s átkot sem szórok majd utánad.
Hol voltál? Jó, ne válaszolj, csak bólints, mintha üdvözölnél, jelezd, hogy fontosabb vagyok a virslinél, egy krigli sörnél, jelezd, hogy embernek tekintsz, kinek biccentés adja rangját s kit egy életre gúzsba köt a rákényszerített szabadság.
Hol voltál? Az úristenit! Meddig faggassalak, te gengszter? Esküszöm én, hogy a gyufát végzetesen kihúzod egyszer! Megöllek úgyis, jaj neked, mert felbőszít a szád, ha nem jár - nem hallod? Süket vagy? Süket? Hogy sértselek meg, hogy felelj már?
Mindennek vége szakad egyszer. Minden egyes másodpercben valahol a világon átutazik valaki az ismeretlenbe. Gyakran tapasztalta, hogy az életet a haláltól elválasztó nagy forgóajtó állandóan mozgásban van. A végtelenség emberi elme által felfoghatatlan egyenletében a halandó élet jön-megy szempillantás alatt. Hogy hogyan és miért, talán jobb is, ha rejtve marad. Az egyetlen ésszerű dolog, amit az ember tehet, hogy megy a maga útján, és megpróbál élni az esélyeivel, amíg nem neki forog az ajtó.
Dan Schmidt
Nyitott kapuján belépve, temetőn állék, hol százados fák árnya alatt csak itt-amott fejérlett ki egy-egy sírkő a fűtakart egyszerű halmok között. Ki az, ki temetőn meghatva nem érezné magát? mint gyermek, mert fél, hogy az elhúnytak visszajönnek; mint férfi, mert tudja, hogy a föld senkit vissza nem ad.
Eötvös József
Úgy élj, hogy ha megkapod az idézést A vég nélküli karavánba, mely A rejtélyes ország felé mozog, Hol a halál csendes szobái várnak Mindenkire, ne úgy menj, mint a rab Kőfejtő, kit korbács hajt börtönébe, De higgadt elszántsággal közeledj Sírodhoz, mint ki az ágytakarót Magára húzva szép álmokba mélyed.
William Cullen Bryant
Meghal. És ha Ő nem lesz, én se leszek. Hogyan lehetnék én, ha ő nincsen...
Wass Albert
Mindenkinek megvan a saját halála. Egész életünkben elkísér. A születésünk pillanatában világra jön velünk a halálunk is, aztán a végén kivisz. Vállon kocogtat vagy kézen fog a halálunk, és azt mondja, gyere szépen, itt az idő.
Gyújtanak-e gyertyát értünk az ÖRÖKLÉTŰEK? Van-e ÉLŐK NAPJA? Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk? Mi elmegyünk. Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés, míg van út NINCSEINK felé. Elmegyünk, áldjuk az őszi napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk. Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek... Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk. Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön, lesz-e hová? Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van, milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek. Ezek a tisztaság percei. Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN. Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol, itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol, ...por és hamu...
Halottak napja: visszapillantó tükör, vizsgája szemnek, emberségnek, akiket te mutatsz, azok már nem előznek. Sebességük fűszálak élein, porszemeken cikázik, arcuk csontok roncsaiban ázik. Mértanuk pontjai között a közúti szabályok érvénytelenek, életünkre igazolások. Meghívás nélkül jelen vannak kanyarokban, mozdulatokban, tekintetük, mint jelzőlámpa bennünk villan. Tükörbe nézünk, megalázkodunk, mindnyájan fehér bárányok vagyunk, virágot hintünk az útra, fejünkre hamut, miközben őket ünnepeljük, azaz magunkat ünnepeljük, hisz nincsen visszaút. Krizantémok a temetői buszon, fejem körül virágok, glória, mennyei kalap, harmattal áldott. Fehér lobogókkal a város kiözönlik a kapukon, mindenki megadta magát, nem villog szurony. Csak az évek, a nyavalyák szűkülő sorfala vigyáz, dércsípte árnyékuk felett siránkoznak a fák, megállók vasa, csonka keresztek tükörképe szalad. Arcom mögött a Tejút mozdulását, köszöntöm halottaimat: Nagyanyámat, Katona Juliannát, s a másikat, Farkas Katalint. Friss fakereszt ablaka mögül nagybátyám még némán visszaint. Aztán újra a sejtek szava. Ülök a buszban, térdemen fiam. Körben a téboly tűzkarikái. Halottak napja van.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, . s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nem rég: "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék" , vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó, tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt..." majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..." Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
A vén ligetben jártunk mi ketten, Aludt a tölgy, a hárs, a nyár; Hozzám simult félőn, ijedten, S éreztem: nem a régi már. Sebten suhantunk, halk volt a hangunk, S csendes volt a szívünk nagyon, És mégis csókba forrt az ajkunk Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve Lehullott egy csöpp csipke-rom, Fehéren és halkan röpült le, Akár egy elhervadt szirom. Szeme rámnézett kérdőn, búsan: (Nincs búsabb szem, mint aki kérd) Ily szomorúan, ily koldúsan Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő Megy... mennie kell... s elfutott. Hallottam haló zaját a lépcsőn, S nem tudom, meddig álltam ott. Aztán... le s fel jártam a parkban, Mint aki valakire vár. Gázolt a sarkam síró avarban, S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...
A minden vértanú ünnepe volt az első keresztény jeles nap, amely a halottaknak állított emléket. A Keletrómai Birodalomból a 4. századból maradt fenn írásos emlék, amely arról számol be, hogy a keresztényüldözések áldozataiért imádkoztak. Kezdetben nem alakult ki egységes időpont, három alkalommal, május 13-án, a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódóan és pünkösd után ünnepelték meg a vértanúkat Keleten. A Róma vezetésével kibontakozó nyugati egyház a 6. században vette át az ünnepet. Ebben IV. Bonifác pápának volt kiemelkedő szerepe, aki a katakombákban nyugvó őskeresztényeket hatalmas pompával újratemettette. Az eseményre 690. május 13-án került sor, ezt követően pedig minden évben felidézték az első keresztények emlékét. A minden vértanú ünnepe egészen a középkorig élt, jelentőségét azonban visszaszorította a mindenszentek később kialakult hagyománya.
Mindenszentek
III. Gergely pápa a 8. században indította útjára mindenszentek ünnepét. A pápa kiállt azért, hogy szentté avatottakról is emlékezzenek meg, ezért 732-ben a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját mindenszenteknek, vagyis az egyház szentjeinek ajánlotta. Nem ismert, hogy a felszentelés az év melyik napján történt, a 8. századtól azonban november elsejét említik, mint az ünnep dátumát. Az sem ismert, hogy miért pont november elsejére esett a választás, talán valamelyik pogány rítus átvétele állhat a háttérben (kelta újév vagy hispán-gall ünnep). Mindenszentek, akárcsak a minden vértanú ünnepe idővel veszített jelentőségéből, a három ünnep közül a halottak napjának épült be egyedül a világi ünnepek közé.
Halottak napja
A népi kultúrában a mindenszentekhez szinte egyetlen szokás sem kötődik, ezzel szemben a halottak napja igen színes hagyományokkal rendelkezik. A mindenszentekkel ellentétben az ünnep nemcsak a katolikusoké, hanem a reformáció több vallása is elfogadja: míg az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerik, addig a reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről. A halottak napja önálló ünnep. Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy a halottakról zsolozsmákkal és szentmise-áldozatatokkal emlékezzenek meg. A szokás Nyugat-Európában a 12-13. században mindenhol elterjedt, így Magyarországon is. A szokás ismertsége napjainkban is töretlen, azon kevés hagyomány közé tartozik, amely életben tudott maradni a 21. század elején is.
A népi kultúrában a mindenszentekhez szinte egyetlen szokás sem kötődik, ezzel szemben a halottak napja igen színes hagyományokkal rendelkezik. A mindenszentekkel ellentétben az ünnep nemcsak a katolikusoké, hanem a reformáció több vallása is elfogadja: míg az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerik, addig a reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről.
Ezen a két napon szinte mindenki kilátogat a temetőbe, meglátogatja elhunyt hozzátartozóit. A sírokat rendbe teszik, megtelnek a sírok őszirózsával, krizantémmal, az elmúlás jelképes virágaival. Az emberek gyertyát gyújtanak, és elveszített szeretteikre emlékeznek. Szép ilyenkor a temető. De a szépen rendbe tett sírok mellett gyakran látni elhanyagolt, rég nem látogatottakat is. Talán már nincs, aki gondozná és legalább egy évben egyszer egy szál virágot tenne rá és gyertyát gyújtana a rég, vagy nem is oly rég eltávozott sírjára. Szomorú látni egy ilyen elfelejtett sírt, mert nekem azt jelenti, hogy aki ott nyugszik azt elfelejtették.
Gondoljunk egy mécses meggyújtásával azokra, akikre már nem gondol senki se.
A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
(Érsemjén, 1759. október 27. – Széphalom, 1831. augusztus 23.)
A magyar felvilágosodás második szakaszának legnagyobb író-egyénisége és szervezője, a magyar nyelvújítási mozgalom vezére. Előkelő nemesi családból származott, megyei tisztviselő, majd tanfelügyelő lett. Korán írni és fordítani kezdett, részt vett az első magyar szépirodalmi folyóirat, a Magyar Múzeum szerkesztésében. Felvilágosodott szelleme a jakobinus-mozgalomba vitte, a Martinovics-perben őt is halálra ítélték, majd várfogságra változtatták az ítéletet. Hét esztendeig raboskodott. Szabadulása után - mivel a nyílt politikai cselekvésre nem volt módja - a magyar nyelv megújítása jegyében mozgósította majdnem két évtizeden át a haladás erőit, s Széphalomnak nevezett vidéki otthona a magyar irodalmi élet központjává vált. Az általa irányított szellemi mozgalmak a reformkorban bontakoztak ki teljességükben. Rengeteget írt, fordított, levelezett; igen értékesek önéletrajzi művei és epigrammái.
A TAVASZHOZ
A szép kikelet Üzi a telet, S zúzos förgetegét, Bolyongó fellegét, Lágy lehelleti Messze kergeti.
Amit szemem lát Hosszas bánatját Szeleknek ereszti, Víg kedvét éleszti, S újult színre kél, Hogy elmúlt a tél.
Még a madarkák Félénkek s némák. De majd nemsokára, A tavasz szavára, Előállanak, S dalt indítanak.
Ah, a szép Cenci Ide jő ma ki. Ha a zöld ligetet Az elkeseredett Bús fülemile Jajjal tölti be.
Oh vajha akkor Valamely bokor Mellé rejtezhetném, S kényemre nézhetném, Szép tekinteti Mint kedvelteti:
S ha a pajkos szél Lopva neki kél, S sebes repületi Leplét félreveti, Szemérmes szemmel Miként pirúl el.
Oh szép kikelet! Verd el a telet, S ha Cenci ide jő: Olvadni késztető Leheleteddel Szívét lágyítsd el.
1787
A SZÉP ÉS A JÓ
Veszett idő! veszett erkölcs! veszett poesis! Nem kell nekem, ha mérget hoz, a lépes méz is. Egy a szép s jó, egy a rosz s rút, mond a morál, Pedig hamis ügy mellett az nem perorál. Hiába szól őellene az új aesthesis, Csal a ravasz, bolondnak jó még a fapéz is; Őrizkedjél ettől, keresztyén olvasó! És ahol maszlagot hint ez, ne mulass, óh! A rossz madár a szentet is bépiszkolja; Ha vétek is, elég hogy szép, ezt gondolja. Am nézd a piktort, mint festé itt ezt az angyalt; Tudom, ezért Lucifernél sok szurkot falt. Térde felett, ugyan festve vagyon a gomb, De félrecsúszott a lepel, s csupasz a comb. S ím Eszter asszony a szemmel, nézd, még azt is látatja, Amit nagy gonddal eltakart szemérmes patyolatja. A piktor szép emlőt akart és szép combot látatni, Mintha el nem kellett volna a képen takartatni. És mintha, ahol ők vannak, nem volna váll és csizma! Ah ennyi rosszat szűl az Aesthesis s a Schizma! Mely vétkeket tanítgat a nézőknek a theátrum, Arról jobb nem is szóllani, mert az mind crimen atrum. Nem volt ez így míg szóllhatott a Molnár Albert, Ki sok országot látott és igen sok tengert! De még akkor tisztelte a nép a Morált, S az Aesthesis a rossz mellett nem perorált. Még akkor minden azt hitte, hogy szép a jó; Most megforditák, Keresztyén hív olvasó! Nem kell, nem kell, ha mérget hoz, a lépes méz is! Veszett idő! veszett erkölcs! s te mételyünk, oh átkozott Aesthézis!
AZ OLVASÓHOZ
"Apróságok ezek!" - Vaj azok! de ki várakat épit, A legapróbb szegnek, tudja, mi haszna vagyon. Krajnai vásárokra daróc kell, és olaj. Aki Közre bocsát minket, ismeri publikumát.
A NAGY TITOK
Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.
A KÉSZ ÍRÓK
Béna vagy és táncolsz, a nyelvet nem tudod és írsz: Szárnyad ugyan nincsen, Cserdi: de rajta! repülj.
ÍRÓI ÉRDEM
Szólj, s ki vagy, elmondom. - - Ne tovább! ismerlek egészen. Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés. Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés: Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.
Ma már többen is elismerik, hogy felesleges az órákat átállítani. Ez a télire való átállás meg már nem is jelent megtakarítást - tehát felesleges. A tavaszival még csak-csak lehet egy kicsit spórolni az energián, de már szinte akkor is semmit, mert a nyári energiafogyasztás a különböző klímaberendezések elterjedésével nem csökken jelentősen... sőt.
Az emberek többségénél az órák átállításával felborul a saját belső órájuk. Hiába aludhatunk reggel egy órával többet, még legalább egy-két hétig nálam ez nem működik. Felébredek abban az időben, mint az átállítás előtt. Éhes is előbb leszek...., az esti elalvásnál is gond ez az egy óra eltolódás. Szóval nekem legalább két hét kell ahhoz, hogy a téli időszámítás szerint működjön a szervezetem. Tavasszal pedig ez megint kezdődik előlről csak ellentétes előjellel.
Ha rajtam múlna - de sajnos nem így van - én megszüntetném ezeket az óraátállításokat.
visszahívnálak, nagy vízben vetnék neked ágyat s fáradhatatlan tengerészed, kezemmel körülhajóználak. Amerre mennél, mennék utánad.
Nyár van, kiköltözöm az ég alá szerelmed nomádjának: süssön a Nap, mint a végzet - egész testemmel égjek!
Erőt az elérhetetlen jövő ad s holnapi romlása a vágynak - Darazsak golyózápora luggatná át a koponyámat, venné a világ véremet, de én csak mosolygok, mert látlak.
Elengednélek - visszahívnálak - hangya-gyászmenet hömpölyög, előle eltaszítanálak. Porból fölszedve vizet adnék, sebed kimosnám szavaimmal. Melléd feküdnék s a világot elsötétíteném hajaddal.
Te szép, te szomorú, te tiszta láng! Most már: avarba hamvadó parázs, Én nem gyújtottalak, Én nem oltottalak, Az õszi erdõn úgy gyúltál, magadtól. Arra jártamban Megcsapott messzirõl a meleged. Tovább mentem, Nem éleszthettelek. Most hát elalszol. Aludj. Békesség neked. Takarjon be a diadalmas Õsz, A csend, S a nesztelenül hulló levelek.
.jpg)
