Gyötört már engem szerelem,
hogy azt hittem, beledöglöm,
de soha oly keservesen,
hogy sírjon, rázkódjon az öklöm.
Tudtam, megkeserül a száj,
ha csak a kényszer ránt magához,
s előbb vet ráncot a vágy,
mint a lepedő vagy a vánkos,
de nem hittem, hogyha meztelen
maga a szerelem mellém fekszik,
az a vágy is, az esztelen
ölelkezés is kettéfeslik.
Nem hittem, hogy az sem segít,
ha szinte halálig betakarhatsz.
Nem vetkezik, ölelkezik –
magányom befordul a falnak.
S mi csak fekszünk tovább, ziláltan,
életfogytiglan, évekig.
Sírás rázza a vállad, vállam:
Ki ez az idegen itt?!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.