I.

Mikor kihűlt bizakodásunk
heves gyanúvá változik:
vádolni kezdjük, akit várunk,
mert késedelme erre szít.
Mikor a sóvárgás magánya
vigasztalan lesz, majd sivár:
úgy nézel az asztalra, ágyra,
mint jussra, mely már nem dukál.

                  II.

A telefon, a telefon!
Hallgatását nem állhatom,
legyen rossz hír, amit közöl -
de szóljon, mert a csendje öl!

Közölje azt, hogy virradóra
szemem a némaság lefogja,
közölje azt, hogy velem hal meg
síromba hullva minden hangjegy,

közölje azt, hogy nem marad, ki
a kagylót majd fel tudja kapni
(ha a készülék végre csörren
a titka vesztett éji csöndben).

Bármily szörnyű, amit közöl:
szóljon, mert hallgatása öl,
sötétlő, tétlen gyilkosom
a telefon, a telefon...

                                             III.

Hol voltál? Nem is érdekel, ha gondolod, hát meg se szólalj,
sok beszédem úgysem lehet egy ágyrajáró széltolóval,
tőlem a falnak is mehetsz, hogy összetörd a koponyádat,
nem ejtek érted könnyeket, s átkot sem szórok majd utánad.

Hol voltál? Jó, ne válaszolj, csak bólints, mintha üdvözölnél,
jelezd, hogy fontosabb vagyok a virslinél, egy krigli sörnél,
jelezd, hogy embernek tekintsz, kinek biccentés adja rangját
s kit egy életre gúzsba köt a rákényszerített szabadság.

Hol voltál? Az úristenit! Meddig faggassalak, te gengszter?
Esküszöm én, hogy a gyufát végzetesen kihúzod egyszer!
Megöllek úgyis, jaj neked, mert felbőszít a szád, ha nem jár -
nem hallod? Süket vagy? Süket? Hogy sértselek meg, hogy felelj már?