Naplemente

1.

Hát szerettem én is egyszer,
- Halljátok, ti jó barátok! -
Szőke asszonyt, büszkét, szépet,
Kárhozatos angyalképet.
- Most is éget, mint az átok.

Hogy szerettem, hogy öleltem!
Mért is kellett tőle válnom?
Én fenyőfa, ő a pálma,
Lelkem első, legszebb álma,
Ki megölte minden álmom.

2.

Markom érdes, szívem kérges,
Mint a posztó, nyers, goromba,
Furcsa vágyak szállnak rajta.
Ilyen édes asszony-fajta
Nem való az én karomba.

Utca rongya kell énnékem,
Azt csókoljam, azt becézzem;
Boros flaskó, durva nóta ...
Hogy van az hát, hogy azóta
Mégse lehet másra néznem?

3.

Szeretett-é? - Nézzetek rám:
Nem szerethet senki éngem.
Vágyam szívét meg se szállta,
Csak épen hogy megsajnálta
Asszony-éhes szegénységem.

Olyan áldott volt a szíve
S oly szánandó ám az ínség,
A nyomor, mely némán vádol.
- És a csókok koldusától
Elrabolta végső kincsét.

4.

Hej, mikor még hinni tudtam
Asszony-szemnek, asszony-szónak,
Kétkedéstől, bűntől szűzen.
Most már halott, poshadt vízen
Ring velem az ócska csónak.

Két szemem már nem könnyezhet:
Mocsaraknak látta mélyét;
Karom lankadt, hitem csorba
És a szívem rossz mámorba
Fojtja olcsó szenvedélyét.

5.

Nem juthatok én a mennybe,
Pokolba mék Asztaróthoz.
Ott fog égni olthatatlan
Szívem, ez a véres katlan.
- Itt se szokott külömb módhoz.

Kínok kínját bátran állom,
Annyi baj közt, annyi jajban
Meg se moccan a szemöldök.
És a sok kis nőstény-ördög
Hogy kacag majd ott lent rajtam!

6.

Most is lángol, ég a szívem,
Mint egy óriási máglya;
Ami benne felgyülemlék,
Tüzes üszök minden emlék
És itt benn a húsom rágja.

Életemnek minden lángja
Ez utolsó áldozásé;
Örök láng, mert sírva érzem:
Nem olthatja ezt a vér sem,
Sem az enyém - sem a másé.

(Nyugat-1912. 21. szám)